Table of Contents
Nancy Fraser és a társadalmi igazságosság új megközelítése
A Rajk Szakkollégium idei Andorka Rudolf Medáljával egy kiemelkedő gondolkodót, Nancy Frasert tüntették ki, akinek munkássága szorosan összefonódik a mai világrend komplex struktúrájának elemzésével. Fraser a társadalmi igazságosság kérdéseit nem egy párhuzamos tengely mentén közelíti meg, hanem inkább különböző rendszerek hálózataként mutatja be, amelyek kölcsönhatásban állnak egymással. Nézete szerint a kapitalizmus nem csupán egy gazdasági keretrendszer, hanem olyan átfogó struktúra, amely folyamatosan reprodukálja a nemi, etnikai és globális egyenlőtlenségeket, miközben saját alapjait is lassan aláássa.
Szakmai érdemei miatt Fraser 2022-ben kiadott könyve, a „Kannibál kapitalizmus” is széleskörű figyelmet kapott, hiszen a cím is jelzi: a kapitalizmus eredendően magába foglalja társadalmi beágyazottságának leépítését is. Az előadása, amely március 31-én zajlott a Budapesti Corvinus Egyetem Gellért Campusán, további mélységeket adott ennek a gondolatmenetnek, bemutatva a munka három arcát: a kizsákmányolt, a kisajátított és a háziasított munkát. E kategóriák nem pusztán elméleti konstrukciók, hanem konkrétan megfogalmazzák, hogyan kapcsolódik mindennapi életünk a globális hatalmi viszonyokhoz, miszerint a társadalmi igazságtalanságok egymás mellett létezése helyett egy közös rendszeren belüli megnyilvánulásokról van szó.
A munkakategóriák új értelmezése
Fraser legújabb munkájában, a jövőre megjelenő „The Three Faces of Labor” című könyvében arra a téves elképzelésre ró főként, hogy a munka önmagában felszabadítja az embert. A 20. század baloldali és liberális nézetei alapján a fizetett munkába való belépés egyfajta kiugrást jelentett a rasszizmus vagy a nemi elnyomás által létrehozott hátrányos helyzetekből. Fraser azonban hangsúlyozza, hogy a munka mélyebb megértése mutatja meg, hogyan alakítja a kapitalizmus a társadalmi elnyomást.
A három ideáltipikus munkakategória: az első a klasszikus értelemben vett bérmunka, a második a „kisajátított” munka, amely általában a jogfosztott csoportokhoz köthető, míg a harmadik a „háziasított” vagy reproduktív munka, amelyet leginkább nők végeznek. Fraser azt állítja, hogy e három szféra egymásra épül, és az egyik nem értelmezhető a másik nélkül. Ez a megközelítés szoros kapcsolatban áll W. E. B. Du Bois 1935-ös elemzésével, mely a modern kapitalizmus alapjait a feketék rabszolgamunkájában találta meg. Fraser a kapitalizmus jelenlegi működésének kritikai értékelésével a rabszolgamunka örökségére szólítja fel a figyelmet, rámutatva, hogy a rendszer ma is jogfosztott csoportokra helyezi a legnehezebb munkákat.
A reproduktív munka elismerése
Fraser kritikát fogalmaz meg a reproduktív, házimunkában végzett tevékenységek elismerésével szemben, amelyek gyakran alábecsült és láthatatlan munkaként léteznek. Mindezek a tevékenységek elengedhetetlenek a munkaerő újratermelésének szempontjából, azonban a kapitalizmus nem tekinti őket valódi munkának, mivel nem generálnak közvetlen profitot. Fraser hangsúlyozza, hogy ha nincsenek olyanok, akik gondoskodjanak a hétköznapi élet alapvető szükségleteiről, például a gyereknevelésről vagy az idősgondozásról, akkor a munkaerőpiac nem tud létezni.
Politikai következmények és új stratégia szükségessége
Az előadás során Fraser politikai következtetéseket is levont a bemutatott munkakategóriákból. Rámutatott, hogy a „single issue” mozgalmak, amelyek csupán bizonyos, például nemi vagy etnikai kérdésekkel foglalkoznak, nem képesek a rendszer egészét kritizálni, így elkerülhetetlenül zsákutcába futnak. Fraser úgy véli, hogy az Antonio Gramsci nyomán megfogalmazott „ellenhegemón blokk” megteremtése szükséges. Ez egy olyan széleskörű, globális koalíció lenne, amely a kizsákmányolt, kisajátított és reproduktív munkát végző csoportokat egyaránt képviseli.
Fraser kerete képes átfogóan újraértelmezni a globális problémákat, beleértve a klímaváltozást és a migrációt is. Az interszekcionalitás, mint a különböző csoportokat érintő hátrányok összessége, nem csupán identitáspolitikai fogalom, hanem a kapitalizmus működésének egy materialista diagnózisa is. A rendszer folyamatosan reprodukálja a rassz, a nem és az osztály között fennálló ellentéteket, amelyek szükségesek a munkaerő fenntartásához. A valódi kihívás tehát nem csupán abban rejlik, hogy melyik kérdés fontosabb, hanem abban, hogy képesek leszünk-e olyan politikai nyelvet és intézményeket létrehozni, amelyek képesek ezt a komplex összefonódást kézben tartani, és egy valóban inkluzív, globális munkásmozgalmot alapozhatnak meg.
