Table of Contents
A giccs és a NER: az esztétikai útvesztő
A hazai kultúrpolitikában egyre nyilvánvalóbbá vált az elmúlt évek során, hogy az autonóm művészeti megnyilvánulások háttérbe szorulnak, helyüket pedig a dilettáns és kritikátlan esztétika uralja. Ez a trend legújabban a Munkácsy-díj odaítélése körül kirobbant botránnyal érte el csúcspontját, amely során Vészabó Noémi giccsfestő szerepeltetése váltott ki tömeges szakmai felháborodást. Az ő díjazása nem pusztán esztétikai kérdéseket vet fel, hanem a hazai kulturális intézményrendszer leépítésében kicsúcsosodó értékkrízis szimbóluma is. Az események tanulságos kérdések elé állítják a közéletet: mit tekintünk ma művészetnek, és hogyan viszonyulunk a kulturális értékrendhez?
A díjazás háttere: politika kontra szakma
A Munkácsy-díjjak történetében először fordulhatott elő, hogy teljes szakmai bizottság mondott le egyetlen díjazott személye miatt. Vészabó Noémi Munkácsy-díja sokak számára nem a tehetség, hanem a politikai hűség diadala. Hankó Balázs kultúráért felelős miniszter Vészabót a „magyar kultúra színes és élő hagyományának” részeként ünnepelte, míg a művészeti szakma jelentős része kritikával és petícióval reagált, hangsúlyozva, hogy amit Vészabó művel, az egy reflektálatlan, szervilis giccs, amely aligha képviseli a kortárs magyar művészet szellemi erejét.
Kultúra vagy karikírozott esztétika?
A vita mögött húzódó fundamentális probléma a kultúra fogalmának eltérő értelmezése. Raymond Williams kultúraelméleti elemzése alapján a kultúra lehet egyszerre a szellemi fejlődés folyamata, egy nép specifikus életmódjának tükröződése, illetve olyan alkotások összessége, amelyek kritikus gondolkodást és reflektált esztétikát képviselnek. Vészabó Noémi „művészete” az első két definíció szerint talán beilleszthető a kultúra fogalmába, de a harmadik értelmezés mentén nézve nyilvánvalóan kiesik a művészet kategóriájából.
Pedig a művészet intézményesített rendszerei – amilyen a Munkácsy-díj is – pontosan azért léteznek, hogy megteremtsék a szakmai visszacsatolások terepét. Arthur C. Danto „művészetvilág” fogalma rámutat arra, hogy csak az intézményrendszer képes igazolni, mi számít autentikus művészetnek. Azonban amikor ezek az intézmények kizárólag politikai szempontok mentén működnek, és dilettáns alkotókat hitelesítenek, a teljes rendszer elveszti hitelét.
A rendszeres leépítés következményei
A kortárs képzőművészeti szféra szétzilálása nem újkeletű jelenség. Ezt a folyamatot már 2011-ben elindította a Fidesz-kormány, amikor politikai fellépések sorozatával próbálták megkérdőjelezni a szakmai döntéseket és a progresszív alkotók legitimitását. Az Universitas Program keretében felállított kortárs műalkotások elleni támadások csak a kezdetet jelentették. Az intézményi hierarchia – a Műcsarnoktól kezdve egészen a középiskolás művészettörténet-oktatásig – teljes lebontása a megmaradt szakmai autonómiát is fokozatosan eltüntette.
Az esztétikai választás következményei
Az, hogy ma Magyarországon a giccs képviseli a kormányzati esztétikai preferenciát, nem véletlen. Ahogy a dilettantizmus a középszerűség ünnepévé vált, úgy a politika által támogatott művészet fokozatosan elvesztette kritikai töltetét és esztétikai tartalmát. A kortárs művészet értelmezési kereteitől való elidegenedés következtében a hatalom végső soron magát védi az autonóm művészeti kritikával szemben. A társadalom számára bemutatott díszletek – a budai Vár beton újjáépítésétől a Wass Albert- és lyukas zászló-szobrokig – egy illúzióvilágot festenek fel, amelyből hiányzik minden mélység és hitelesség.
Zárszó: a nyilvánosság vakfoltja
Az esztétikai döntések mögött rejlő politikai érdekek nem is próbálnak elfedni semmit. A Munkácsy-díj botránya azonban rávilágít egy fájdalmas igazságra: hazánk kulturális intézményei alig képesek ellenállni a középszer nyomásának, és egyre inkább a politikai hatalom kinyújtott kezeivé válnak. Az autonomitás védelmezéséhez nagyobb tétet kellett volna adni a művészeti szférának, még mielőtt végleges összeomlása elkezdődött. Ami most maradt, az nem más, mint a középszer harsány diadala.
